Lány: „Jujjj, az a fiú olyan jól néz ki!!! Magas is, izmos is, helyes is… olyan szépen néz rám, olyan gyönyörű a tekintete, szerintem tuti elolvadnék a karjaiban… ahogyan rám néz, ha elmegyek mellette, ahogyan mozdul, ahogyan viselkedik… áhh, kész vagyok tőle, imádom a srácot, imádom, imádom, IMÁDOM!!” Két fiú: „- Mi a baj? – Semmi… - Jaj már, látom, valami van… mi történt? – A lány, akiről azt hittem, hogy a barátom, aki mindig kiöntötte nekem a lelkét, aki mindig számíthatott rám, akinek én mindig ott voltam, amikor neki senki más… most másért van oda. Ez a lány… én mindig meghallgattam őt, én mindig ott álltam mellette, amikor egyedül volt… rám mindig számíthatott… amikor ő sírt, akkor én zsebkendőt adtam neki, amikor szomorú volt, megnevetettem, amikor egyedül volt, szólnia sem kellett, én ott voltam neki. Én mindig ott voltam neki. -…és? – Mi az, hogy és?? Nézz csak rá… (PÁR NAP MÚLVA). A lány egy padon ül, és keservesen zokog. A fiú, aki „mindig ott volt neki, arra sétál, és meglátja a lányt. A lány felnéz rá, szemeiben könnyekkel, és kérlelő tekintettel figyeli. Majd akadozó hangon megszólal: „- Ké… kérlek… gyere ide… most… mo… most olyan jó lenne, ha itt lennél… velem”. Fiú: „- Ne haragudj, de most nincs kedvem vigasztalni téged…” Lány: „- De… de hát… te a barátom vagy! Jóban-rosszban ki kell tartanod mellettem, ez a dolgod, nem? Amikor szomorú vagyok, meg kellene, hogy vigasztalj, nem?” A fiúban sosem érzett düh lángja lobban fel. De csak ennyit mond: „- Milyen érdekes… most kellenék? Nemrég még kibaszott magasról leszartad a fejemet! Oda voltál azért az izom-arcúért, őt jobban szeretted, mint engem! Jobban tisztelted, jobban becsülted, többre tartottad, mint engem! És most nézz magadra! – a fiú megvetően köp egyet a lány lába elé – Bőgsz miatta, pedig csak azt akartad, hogy megkúrjon, semmi mást nem akartál tőle, és ezt te is tudod! Én mindig ott voltam neked, akár egy „rongybaba, amit leveszel a polcról, amikor szükséged van rá, és aztán visszateszed porosodni, amikor már nem kell! Az a srác rohadt magasról leszarta a fejedet, nem kellettél neki, te meg úgy rohantál utána, mint egy szánalmas kis pincsi! Én meg baszhattam a rezet, mialatt te telebőgted a vállamon magadat, hogy az a srác mennyire nem becsül téged… fel kellene tenned a kérdést, az izmos srác meg én közülem, kettőnk közül, melyikünk volt az, aki nagyobb figyelmet fordított rád.” A lány elhűlve nézi a fiút, és az igazság sejtelme kezd felderengeni az arcán. Mielőtt azonban megszólalhatna, a fiú újra közbe vág: „- De rám ezentúl ne számíts. Nekem nem kell ilyen ostoba lány… aki nem tud különbséget tenni szépség és belső érték között…” A fiú, aki nem mellékesen ceruza vékony volt, ott hagyta a lányt a padon. Valami végleg megszakadt közöttük. És a lány tudta: most veszített el valakit igazán. Nem az izmos gyerekre gondolt, arra a srácra, akinek csodálatos arca volt. Arra a fiúra gondolt, aki szerette őt, nem szerelemből (bár ki tudja?), csak barátságból, de legalább figyelt rá… nos… nem tisztelte a fiút igazán. Talán azt az embert, aki egész életében a legjobban figyelt rá… és elveszítette őt. Azért, mert csúnya, és nem szép, és ezt figyelmen belül tartotta… nem tudom, ti hogy vagytok vele, de… szerintem a külsőségek közel s távol sem olyan fontosak, mint a belső értékek… lehet valaki szép… de van olyan értékes, mint egy kevésbé szép, megértő barát?/annyiraigaz...:| tipikus. amugy: http://napinemszar.hu/like/1300632520 innen van/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése